(a kép forrása: weheartit)
Egyszerűen elakadt a szavam. Nem akartam elhinni, amit Calum mondott. Borzasztó volt, amit mesélt, teljesen letablózott. Szó nélkül felálltam az ágyról és kimentem a szobából. Bementem a férfi mosdóba és az egyik csapnak támaszkodtam.
-Jól van Luke, minden rendben lesz.-engedtem egy kis vizet, majd megmostam az arcomat. Ekkor megint rám jött a hányinger és szaladtam is az egyik vécéfülkébe. Ideges vagyok, azért vagyok rosszul és azért van hányingerem, de még nem ettem ma semmit.
-Luke, itt vagy?
-Ashton?-kérdeztem vissza rekedtes hangon. Nagyon fáj a torkom. Beszélni is alig bírtam.
-Jól vagy haver?
A kérdésére választ nem adtam, csak kinyitottam a WC ajtót és visszasétáltam a csaphoz. Megint megmostam az arcomat és ittam pár kortyot.
-Gyere, menjünk vissza.-mondta és intett egyet. Semmi kedvem nem volt visszamenni Calum-höz, még megint rám jön a rosszullét. Ashton kiment -majd gondolom én- meglátta, hogy nem megyek utána, így visszanézett. Megint intett és én meg csak megráztam a fejemet.-Gyere.-mondta, majd mellém állt és megfogta a kezemet. Elkezdett húzni ki a mosdóból.-Luke, szedd össze magad!-állított maga elé.
-Nem tehetek arról, hogy ideges vagyok...
-Arról nem tehetsz tényleg. De gondolj bele...Hope se akarna így látni. Úgyhogy szedd össze magad.
-De ő úgy se fog így látni.
-De egy pár hét múlva már ott fogtok feküdni egymás mellett az ágyon. És ott fogjátok egymást puszilgatni.-amit Ashton mondott, az egy kicsit szíven ütött. Eszembe jutott, hogy milyen finom és lágy puszija van Hope-nak. Könnybe lábadtak a szemeim.-Nem akartam.-mondta Ash .
-Mindegy már csak úgy jön. Már nem érzek semmit sem.-ezek kimondása után egy könnycsepp végiggördült az arcomon, amit gyorsan letöröltem.-Már jobb.-mosolyogtam.
-Na, akkor gyere, menjünk vissza Calum-höz. Megadtam magam, majd kisétáltunk a mosdóból és visszamentünk a szobába. Calum egyből leszólított.
-Luke, felhívod anyát?
-Miért nem hívod fel te?
-Ezt majd inkább élőben.-mondta Ashton.
-Jó ötlet...-helyeseltem és közben kifújtam egy nagy adag levegőt, egy kicsit megnyugodtam. Már jobb egy kicsit.
-Szerintem induljunk Luke.
-Nem megyek sehova Ashton.-tiltakoztam.
-Aha, oké...és most úgy őszintén? Én egyedül mondjam el Calum szüleinek meg Allen-éknek, hogy mi történt?
-Ráér még. Még csak reggel...fél kilenc van.-rápillantottam az órámra és egy jó pár másodpercig csak néztem. Már nagyon régóta itt vagyok és még csak fel sem tűnik.-Na jó, lehet mennünk kellene tényleg.
-Addig ne gyertek vissza, amíg ki nem pihentétek magatokat!-mondta Calum.
-Az nem lesz meg...
-Luke, vissza ne gyere! Maradj otthon és pihenj. Majd, ha tudok valamit Hope-ról, akkor felhívlak.
-De tényleg fel fogsz?
-Megígérem.-mosolygott. Kicsit jobb kedvem lett, jó látni. Jobban van már most, látszik rajta. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el ezt az egészet Calum családjának, Allen-nel és Bea-val meg még nehezebb lesz közölni. Szerintem megint sírni fogok.
Tudom, hogy Hope jó kezekben van. Remélhetőleg az emberek rájönnek ezek után, hogy mennyire szeretjük egymást. Majdnem elveszítettem. Nem lehettem mellette, hogy megvédjem. Annyira haragszok magamra. Nem tudtam védelmezni, pedig megígértem neki, hogy mindig mellette állok és nem hagyom, hogy bántsák. Erre itt van ez a baleset...nem tudtam betartani az ígéreteimet.
-Luke, mit fogunk csinálni? Itt maradunk, vagy megyünk?-kérdezte Ash.
-Ha akarsz menj haza, de én biztos itt maradok addig, amíg be nem mehetek Hope-hoz.
-Akkor én is itt maradok, nem hagylak egyedül.
-Köszi.-felé fordultam és rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá.
Pár perccel később nyílt az ajtó és egy ápolónő lépett be rajta.
-Dr. Davidson küldött Luke Hemmings-ért. Azt üzeni, hogy menjen be az irodájába.
-Rendben, köszönöm.-mondtam gyorsan. Felálltam az ágyról és kisétáltam a folyosóra. Mély levegőt vettem. Próbáltam nyugtatni magamat. Minden rendben lesz Luke, minden. Szépen lassan sétáltam a folyosón. Látok egy síró nőt. Összeszorul a torkom. Borzalmasan sír. Remélem, én nem így fogom végezni. Remélem, hogy boldog leszek a nap végére és nyugodtan hajthatom álomra a fejemet.
Kopogtam az ajtón, amire a Dr. Davidson név van kiírva.
-Igen.
-Jó reggelt.-benyitottam.
-Ah, Luke.-mosolygott rám.-Van egy remek hírem.
-Hallgatom.
-Hope jó állapotban van, most már be lehet menni hozzá.
-Tényleg?-néztem rá mosolyogva.-Felébredt?
-Nem, még nem. De már túl van a műtéten réges-régen és be lehet menni hozzá. Nincsen eszméleténél, de látogatható állapotban van.
-Rendben, köszönöm. Akkor én megyek is.-mondtam, majd nyitottam ki az ajtót. De Dr. Davidson leszólított.
-Luke! A 213-as szoba.
-Rendben, viszlát!
Elköszöntem, majd kimentem az ajtón. Tiszta sokkos állapotban voltam. Nem tudtam, hogy merre vagyok, mentem össze-vissza, aztán végre megtaláltam azt a szobát, ahol Ashton és Calum van.
-Srácok.-mentem be hozzájuk fülig érő szájjal.-Végre láthatom Hope-ot.
-Micsoda?-kérdezett vissza Ashton.
-Most már jobb állapotban van Hope, így be lehet menni hozzá.
-Ó, de jó.-mosolygott Calum.
-Menjél.-intett Ashton.
-Megyek, majd ha visszajöttem, mehetsz te is.-ezzel a mondattal együtt kiléptem az ajtón. Beszálltam a liftbe és felmentem a 2. emeletre. Megkerestem a 213-as szobát és megálltam előtte. A szívem csak úgy kalapált és a torkomban dobogott. Óvatosan benyitottam a szobába. A félhomály szinte elvakított, alig láttam valamit. Beléptem lassan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan Hope ágyához sétáltam, ami egy évtizednek tűnt. Minden olyan lassan történt. Mentem, de mintha egy lépésnyit se haladtam volna. Lenéztem rá és leültem az ágya mellett lévő székre. Ismét összeszorul a torkom. Megfogtam Hope kezét és közelebb húzódtam hozzá. Fertőtlenítő illata van.
-Szeretlek Hope.-súgtam neki.-Jobban szeretlek, mint gondolnád. Ha egyszer kikerülsz ebből a kórházból, elköltözünk. Csak te és én. Csak kérlek Hope, gyógyulj meg. Fontos vagy nekem és szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Annyi mindenen mentünk keresztül. Tudom, hogy nem hallasz, de valahogyan mégis olyan jó érzés elmondani, hogy mit érzek itt legbelül. Most senki nem zavarhat meg minket, most csak ketten vagyunk. Nem ront ránk senki, megfoghatom a kezed anélkül, hogy bárki ránk szólna. Nehéz elmondani, hogy miről van szó, hogy mit érzek irántad. Már amikor először megláttalak a suli menzáján, már akkor tudtam, hogy nekünk együtt kell lennünk. Tudtam, hogy kellesz nekem, de valahogyan sohasem mertelek leszólítani. Aztán meg minden kétszeres gyorsasággal pörgött, történtek az események. Borzalmasan féltékeny voltam Calum-re, hogy vele lehetsz. Aztán feltettem a kérdést. És igent mondtál rá. De nekem fontosabb lett a banda és emlékszem, ahogyan mondtad, hogy neked én vagyok az első fiú az életedben. Ne várjak el túl sokat ettől a kapcsolattól, mert egyszer úgy is szakítani fogunk. De mégsem így történt. Most itt vagyunk, 4 évvel később és ugyanúgy szeretjük egymást, mint eddig. Legalábbis, az én érzéseim semmit sem változtak, talán erősödtek egy kicsit. Amikor elmegyek Amerikába, azt hiszem, hogy örökre elveszítelek. Már zenélni sincs kedvem sokszor. Mintha otthon hagytam volna azt, ami miatt én zenélek. Nem volt kedvem kikelni az ágyból és nem volt kedvem elmenni a fellépésekre sem. Enni se ettem. A srácok teljesen beparáznak ilyenkor. Egy pár koncertet végigsírtam már és a szüneteket is, mert akármit csináltam csak te jutottál az eszembe. Valljuk be, hogy elég kemény hónapok voltak ez a számomra. Elég sokat hajtottam sírva álomra a fejemet. Persze a srácok próbáltak megvigasztalni. Senkit sem engedek közel magamhoz, elküldöm őket néha, mert csak egyedül akarok lenni és rendbe tenni a dolgokat magamban. Remélem megérted, milyen lenne ha elveszítenélek. Hope, kérlek gyógyulj meg, nagyon szeretlek.
Miután elmondtam neki, amit akartam, megpusziltam a kezét. Aztán simogattam egy kicsit. Néztem az arcát és csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi lesz velünk ezután. Hogy vajon ez a baleset meghatározza-e a jövőnket? Hogy amíg Calum fel nem épül addig mi lesz a bandával? Természetesen most az az első, hogy kipihenje a történteket és, hogy felépüljön. De a fanok teljesen be fognak pánikolni és minden a baleset körül fog forogni. Amit nem szeretnék. Most csak arra szeretnék koncentrálni, hogy mind a ketten felépüljenek. Most nem hagyhatom el őket. Nem mehetek el Hope mellől! Most nem hagyhatom egyedül! Most vele akarok lenni! Át akarom ölelni minden egyes nap és el akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem és, hogy mennyire fontos nekem.
-Luke, itt vagy?
-Ashton?-kérdeztem vissza rekedtes hangon. Nagyon fáj a torkom. Beszélni is alig bírtam.
-Jól vagy haver?
A kérdésére választ nem adtam, csak kinyitottam a WC ajtót és visszasétáltam a csaphoz. Megint megmostam az arcomat és ittam pár kortyot.
-Gyere, menjünk vissza.-mondta és intett egyet. Semmi kedvem nem volt visszamenni Calum-höz, még megint rám jön a rosszullét. Ashton kiment -majd gondolom én- meglátta, hogy nem megyek utána, így visszanézett. Megint intett és én meg csak megráztam a fejemet.-Gyere.-mondta, majd mellém állt és megfogta a kezemet. Elkezdett húzni ki a mosdóból.-Luke, szedd össze magad!-állított maga elé.
-Nem tehetek arról, hogy ideges vagyok...
-Arról nem tehetsz tényleg. De gondolj bele...Hope se akarna így látni. Úgyhogy szedd össze magad.
-De ő úgy se fog így látni.
-De egy pár hét múlva már ott fogtok feküdni egymás mellett az ágyon. És ott fogjátok egymást puszilgatni.-amit Ashton mondott, az egy kicsit szíven ütött. Eszembe jutott, hogy milyen finom és lágy puszija van Hope-nak. Könnybe lábadtak a szemeim.-Nem akartam.-mondta Ash .
-Mindegy már csak úgy jön. Már nem érzek semmit sem.-ezek kimondása után egy könnycsepp végiggördült az arcomon, amit gyorsan letöröltem.-Már jobb.-mosolyogtam.
-Na, akkor gyere, menjünk vissza Calum-höz. Megadtam magam, majd kisétáltunk a mosdóból és visszamentünk a szobába. Calum egyből leszólított.
-Luke, felhívod anyát?
-Miért nem hívod fel te?
-Ezt majd inkább élőben.-mondta Ashton.
-Jó ötlet...-helyeseltem és közben kifújtam egy nagy adag levegőt, egy kicsit megnyugodtam. Már jobb egy kicsit.
-Szerintem induljunk Luke.
-Nem megyek sehova Ashton.-tiltakoztam.
-Aha, oké...és most úgy őszintén? Én egyedül mondjam el Calum szüleinek meg Allen-éknek, hogy mi történt?
-Ráér még. Még csak reggel...fél kilenc van.-rápillantottam az órámra és egy jó pár másodpercig csak néztem. Már nagyon régóta itt vagyok és még csak fel sem tűnik.-Na jó, lehet mennünk kellene tényleg.
-Addig ne gyertek vissza, amíg ki nem pihentétek magatokat!-mondta Calum.
-Az nem lesz meg...
-Luke, vissza ne gyere! Maradj otthon és pihenj. Majd, ha tudok valamit Hope-ról, akkor felhívlak.
-De tényleg fel fogsz?
-Megígérem.-mosolygott. Kicsit jobb kedvem lett, jó látni. Jobban van már most, látszik rajta. Nem tudom, hogy hogyan mondjam el ezt az egészet Calum családjának, Allen-nel és Bea-val meg még nehezebb lesz közölni. Szerintem megint sírni fogok.
***Fél órával később***
Tudom, hogy Hope jó kezekben van. Remélhetőleg az emberek rájönnek ezek után, hogy mennyire szeretjük egymást. Majdnem elveszítettem. Nem lehettem mellette, hogy megvédjem. Annyira haragszok magamra. Nem tudtam védelmezni, pedig megígértem neki, hogy mindig mellette állok és nem hagyom, hogy bántsák. Erre itt van ez a baleset...nem tudtam betartani az ígéreteimet.
-Luke, mit fogunk csinálni? Itt maradunk, vagy megyünk?-kérdezte Ash.
-Ha akarsz menj haza, de én biztos itt maradok addig, amíg be nem mehetek Hope-hoz.
-Akkor én is itt maradok, nem hagylak egyedül.
-Köszi.-felé fordultam és rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá.
Pár perccel később nyílt az ajtó és egy ápolónő lépett be rajta.
-Dr. Davidson küldött Luke Hemmings-ért. Azt üzeni, hogy menjen be az irodájába.
-Rendben, köszönöm.-mondtam gyorsan. Felálltam az ágyról és kisétáltam a folyosóra. Mély levegőt vettem. Próbáltam nyugtatni magamat. Minden rendben lesz Luke, minden. Szépen lassan sétáltam a folyosón. Látok egy síró nőt. Összeszorul a torkom. Borzalmasan sír. Remélem, én nem így fogom végezni. Remélem, hogy boldog leszek a nap végére és nyugodtan hajthatom álomra a fejemet.
Kopogtam az ajtón, amire a Dr. Davidson név van kiírva.
-Igen.
-Jó reggelt.-benyitottam.
-Ah, Luke.-mosolygott rám.-Van egy remek hírem.
-Hallgatom.
-Hope jó állapotban van, most már be lehet menni hozzá.
-Tényleg?-néztem rá mosolyogva.-Felébredt?
-Nem, még nem. De már túl van a műtéten réges-régen és be lehet menni hozzá. Nincsen eszméleténél, de látogatható állapotban van.
-Rendben, köszönöm. Akkor én megyek is.-mondtam, majd nyitottam ki az ajtót. De Dr. Davidson leszólított.
-Luke! A 213-as szoba.
-Rendben, viszlát!
Elköszöntem, majd kimentem az ajtón. Tiszta sokkos állapotban voltam. Nem tudtam, hogy merre vagyok, mentem össze-vissza, aztán végre megtaláltam azt a szobát, ahol Ashton és Calum van.
-Srácok.-mentem be hozzájuk fülig érő szájjal.-Végre láthatom Hope-ot.
-Micsoda?-kérdezett vissza Ashton.
-Most már jobb állapotban van Hope, így be lehet menni hozzá.
-Ó, de jó.-mosolygott Calum.
-Menjél.-intett Ashton.
-Megyek, majd ha visszajöttem, mehetsz te is.-ezzel a mondattal együtt kiléptem az ajtón. Beszálltam a liftbe és felmentem a 2. emeletre. Megkerestem a 213-as szobát és megálltam előtte. A szívem csak úgy kalapált és a torkomban dobogott. Óvatosan benyitottam a szobába. A félhomály szinte elvakított, alig láttam valamit. Beléptem lassan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Lassan Hope ágyához sétáltam, ami egy évtizednek tűnt. Minden olyan lassan történt. Mentem, de mintha egy lépésnyit se haladtam volna. Lenéztem rá és leültem az ágya mellett lévő székre. Ismét összeszorul a torkom. Megfogtam Hope kezét és közelebb húzódtam hozzá. Fertőtlenítő illata van.
-Szeretlek Hope.-súgtam neki.-Jobban szeretlek, mint gondolnád. Ha egyszer kikerülsz ebből a kórházból, elköltözünk. Csak te és én. Csak kérlek Hope, gyógyulj meg. Fontos vagy nekem és szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Annyi mindenen mentünk keresztül. Tudom, hogy nem hallasz, de valahogyan mégis olyan jó érzés elmondani, hogy mit érzek itt legbelül. Most senki nem zavarhat meg minket, most csak ketten vagyunk. Nem ront ránk senki, megfoghatom a kezed anélkül, hogy bárki ránk szólna. Nehéz elmondani, hogy miről van szó, hogy mit érzek irántad. Már amikor először megláttalak a suli menzáján, már akkor tudtam, hogy nekünk együtt kell lennünk. Tudtam, hogy kellesz nekem, de valahogyan sohasem mertelek leszólítani. Aztán meg minden kétszeres gyorsasággal pörgött, történtek az események. Borzalmasan féltékeny voltam Calum-re, hogy vele lehetsz. Aztán feltettem a kérdést. És igent mondtál rá. De nekem fontosabb lett a banda és emlékszem, ahogyan mondtad, hogy neked én vagyok az első fiú az életedben. Ne várjak el túl sokat ettől a kapcsolattól, mert egyszer úgy is szakítani fogunk. De mégsem így történt. Most itt vagyunk, 4 évvel később és ugyanúgy szeretjük egymást, mint eddig. Legalábbis, az én érzéseim semmit sem változtak, talán erősödtek egy kicsit. Amikor elmegyek Amerikába, azt hiszem, hogy örökre elveszítelek. Már zenélni sincs kedvem sokszor. Mintha otthon hagytam volna azt, ami miatt én zenélek. Nem volt kedvem kikelni az ágyból és nem volt kedvem elmenni a fellépésekre sem. Enni se ettem. A srácok teljesen beparáznak ilyenkor. Egy pár koncertet végigsírtam már és a szüneteket is, mert akármit csináltam csak te jutottál az eszembe. Valljuk be, hogy elég kemény hónapok voltak ez a számomra. Elég sokat hajtottam sírva álomra a fejemet. Persze a srácok próbáltak megvigasztalni. Senkit sem engedek közel magamhoz, elküldöm őket néha, mert csak egyedül akarok lenni és rendbe tenni a dolgokat magamban. Remélem megérted, milyen lenne ha elveszítenélek. Hope, kérlek gyógyulj meg, nagyon szeretlek.
Miután elmondtam neki, amit akartam, megpusziltam a kezét. Aztán simogattam egy kicsit. Néztem az arcát és csak azon tudtam gondolkodni, hogy mi lesz velünk ezután. Hogy vajon ez a baleset meghatározza-e a jövőnket? Hogy amíg Calum fel nem épül addig mi lesz a bandával? Természetesen most az az első, hogy kipihenje a történteket és, hogy felépüljön. De a fanok teljesen be fognak pánikolni és minden a baleset körül fog forogni. Amit nem szeretnék. Most csak arra szeretnék koncentrálni, hogy mind a ketten felépüljenek. Most nem hagyhatom el őket. Nem mehetek el Hope mellől! Most nem hagyhatom egyedül! Most vele akarok lenni! Át akarom ölelni minden egyes nap és el akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem és, hogy mennyire fontos nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése